Az alábbi bejegyzés személyes élményekre épül, ám ettől függetlenül igyekeztem megtartani elbeszélői stílusom és nézőpontom tárgyilagosságát.
A kifejezést magam állítottam fel, a nem régiben hatalmába kerített szorongás deklarálására, amennyiben úgy érzi Nyájas olvasó, hogy a következőkben általam vázolt tünetegyüttesnek van lejegyzett meghatározása, kérem ne habozzon tudatni velem!
A szindrómának nincsenek külső jegyei, a külvilág számára abszolút érzékelhetetlen lefolyású és a páciens is csak az úgymond végső stádiumban érzékeli meglétét, ami abból eredeztethető, hogy az un. betegségnek csupán egy szimptómája.
A egyetlen tünetet a páciens az ébrenlét bekövetkezésével észleli, ugyanis az álom az az állapot amibe a szorongásos félelem észlelhetővé válik. Ezen szimptóma nyilvánvalóvá teszi, hogy a betegség gyökerei a tudatalattiban rejteznek.
A betegség tünetei természetesen nem állandó jellegűek, sőt kifejezetten epizodikusak, ugyanis a tünetek csupán egy felfokozott érzelmi állapot, egy megnövekedett adrenalin szint hatására jelentkeznek, amelyet egy a páciens által fontosnak tartott találkozó, társadalmi esemény vagy egyéb történés idéz elő.
"A Coulrophobia abnormális vagy szélsőséges félelem a bohócoktól. Bár gyakori kifejezés, a pszichológiában nem használatos."A félelem maga évszázados múltra tekint vissza, bár először 1990-ben írták le, a kifejezés a görög koulon (végtag, gólyaláb) szóból származik. A bohócok mindig is ott voltak a történelem során az ókori Róma gladiátoraitól a középkor torzszülöttein keresztül, korunk festett arcú nevettetőiig, és ha jobban belegondolunk a félelem nem is annyira irreális. A szakvélemények szerint a félelmet egy gyermekkori rossz élmény váltja ki főként, mindemellett fő félelem forrásként a bohócok sminkelt arcát és ezzel eltúlzott vonásaikat jelölik meg, bár személy szerint elvétetnek találom ezen feltevés ugyanis a nők is hajlamosak túlzásba vinni a sminkelést (itt főleg az idősebb hölgyekre kell gondolni, amint kikenve kifenve nekiindulnak a piacnak). Visszatérve a gyermekekhez, a bohócok játékát szokták felelőssé tenni, ugyanis legtöbbször egymást figurázzák ki és bántalmazzák ami téveszméket okozhat a gyermekben. Bár nem hiszem hogy a bántalmazás és gúnyolódás csírája inkább egy bohóc mintsem az otthoni környezet hatására alakulna ki a gyermekben (ha kialakul természetesen), de ez már sokkalta reálisabb félelem alapnak vehető. A gyermekek tanulási módszere igen összetett logikai kapcsolatokból épül fel, amelyeket felnőtt fejjel nehezen vagy egyáltalán nem vagyunk képesek átlátni, ám az valószínűleg mindenki számára nyilvánvaló, hogy ha a gyermek azt látja amint a bohóc egy hallal veri el társát míg az nem könyörög irgalomért, akkor ugyancsak valószínű, hogy a renitens figura nem mint barátságos alak fog megjelenni a gyermek későbbi asszociációiban, s mivel a gyermeki fantázia mindennél hajlamosabb a túlzásra, még groteszkebbé fog tenni egy amúgy sem hétköznapi lényt, ami nem csoda ha álmatlan éjszakák sorozatához és akár felnőttkort is végigkísérő szorongásos félelemhez vezet.
...avagy a gyűjtő szenvedély filozófiája.
Mindnyájunkba bele van kódolva valami módon, hogy ragaszkodunk ahhoz amink van, még ha nem is kivétel nélkül minden tárgyunkhoz. Nyilvánvalóan mindenkinek van legalább egy olyan tárgya amihez foggal körömmel ragaszkodik, ez normális esetben nem merül ki egy tárgyban, hanem komplett tárgykört von maga után, ami egyszerre lehet szervezett és szervezetlen. Itt konkrétan a szervezetlenség egy szélesebb körű szervezettségi rendszert jelent. Szervezett alatt tehát egy konkrét gyűjteményt értünk, ami egy témában tartalmaz tárgyakat és szervezetlen alatt pedig olyan tárgyakat amik nem egymáshoz sokkal inkább hozzánk kötődnek, egyfajta emlék útján, tehát itt a tárgy már szimbolikusabb értelmezést kap, mint egy gyűjtemény esetében, hiszen itt a tárgy egyfajta emlékeztető, eseményhez vagy személyhez kapcsolhatóan.
Idővel minden tárgy kifekszi a maga helyét, tehát ha hosszú időt töltünk velük akkor szimbólummá emlékké válnak, amitől általában nem szívesen válnánk meg.