2017. június 17., szombat

Úton a minimalizmus felé

"Neked átmosták az agyadat."
Kaptam meg ma délután egyik kollégámtól, mikor rajtakapott, hogy a minimalizmusról olvasok munka közben.Felmerül bennem a kérdés, hogy miért kapom meg minden alkalommal, mikor a jelenlegi normáktól eltérő gondolkodásmódot kezdek követni, hogy átmosták az agyamat.
Azt hiszem kicsit előre szaladtam.

Körülbelül három-négy éve költöztem el a szülői házból. Ez volt életem első költözése, és ahogy a mondás tartja, magammal vittem mindent ami mozdítható.
De tényleg, költözést én még csak filmen láttam, és mivel azokban nem igazán mutatják be hogy mit érdemes ilyenkor csinálni, egyszerűen csak bedobozoltam minden ingó vagyonomat és átvitettem őket a másik lakásba.
A régi szobám vagy mondhatni életterem leginkább egy ócskapiac és egy színház kelléktár szerelem gyerekének tűnhetett az átlag szemlélő számára, a falak mentén körbe minden létező helyre polcok voltak bezsúfolva, a szabadon maradt falakat tükrök és képek borították, (még a plafont is) és ahol a vízszintes pakoló felület megtelt ott a függőleges tárolási rendszert is igyekeztem bevetni.
Könyvek, CD-k, DVD-k rengetege, antik csecse becsék, fegyver replikák, gyertyatartók, de annyi, hogy a legsötétebb éjszakát is ragyogó nappallá változtassa, gyűjtemények, régi játékok, szobrok, figurák, termések, koponyák, dobozok, orvosi eszközök...
Ide inkább beteszek egy képet.


Minden dobozokba került, olyan könyvek százai melyeket soha nem olvastam és valójában nem is akartam, DVD-k amiket sosem fogok újra megnézni, haszontalan porfogók, amik valaha az évszázad üzletének tűnhettek egy bolhapiacon.
Az új lakásban az első pár hét alatt semmi nem tűnt fel, mivel a felújítás még javában tartott, így a dobozokban található holmik, a dobozokban is maradtak. Valójában gyanúsnak kellett volna lennie, hogy az első hetekben amikor még csak az ágyam illetve egy sport táskányi ruha volt velem, semminek sem éreztem hiányát.
Teltek a hónapok és bár a dobozok kezdtek kiürülni, a holmiknak nem lett helye. Az új könyvespolcom nem volt képes helyettesíteni három olyat amin dupla sorokban voltak a könyvek, ugyan így nem tudtam egy vitrinbe betuszkolni, több polcnyi figurát és szobrot.
És ekkor vettem észre, hogy azok a tárgyak amik funkciójukat vesztették - persze dísztárgyak esetében nem nagyon beszélhetünk ilyesmiről - egyúttal nem képezik többé kötődés tárgyát.
Ez így leírva borzalmasan egyszerűen tűnik, de nem volt az, és pláne nem volt gyors sem.
Mert hiába vesztette számolatlan tárgy funkcióját, és kerültek ezzel ki a háztartásból, valamennyi helyére újabb és újabb tárgyak kerültek, így nem lett kevesebb csak más...
Ahogy még az első bejegyzésben írtam, az emberekbe, vagy legalábbis egy részükbe bele van kódolva valami ragaszkodás ami egyidejű a magántulajdon megjelenésével, ott még egy egészen más ember mesél egy egészen más nézőpontból.
Bár csak érzékletesebb képet adhatnék az elmúlt években lezajlott folyamatokról, a lassú cserélődésről, ami valahol végül/végre megszakadt és átadta a helyét a szortírozásnak.
Eleinte a pénzhiány volt a fő oka annak, hogy bizonyos tárgyaktól megváltam, beláttam, hogy vannak fontosabb dolgok annál, mint hogy mit birtokol az ember (például, hogy enni sem ártana, még hónap végén sem). ÉS ahogy lassan bizonyos tárgyak bizonyos gyűjtemények részei eltűntek, rájöttem, hogy van egyfajta"hegyomlás" logikája és dinamikája az egész lomtalanítási folyamatnak. Elég bizonyos dolgoknak kimozdulnia, ahhoz, hogy a többi tárgy is kövesse.
Ahogy végignéztem a könyveket és rájöttem, hogy bizonyos könyveket csak azért tartottam meg, mert úgy véltem a gyerekeimnek jól jön ha ez lesz a kötelező olvasmány.
Már ha ez lesz a kötelező olvasmány.
Már ha lesz kötelező olvasmány.
Már ha a könyv intézménye még létezni fog...
Ez a felismerés ahhoz vezetett, hogy hozzávetőlegesen 300-350 könyv került ki az otthonunkból. És ez csak az első eset volt, azóta már háromszor csökkentettem az olvasnivalóim állományát. Olyan családból származom ahol a könyv mindig is érték volt, a szüleim rengeteget olvastak, az ételt nem dobunk ki megfelelője nálunk a könyvet nem dobunk ki volt, még a papírgyűjtésnél is mindig inkább hazavittem azt a könyvet amit más kidobásra ítélt. Lomtalanításokon úgy szintén.
Félreértés ne essék, még mindig szeretek olvasni, és még mindig sok könyvem van, de nem annyira sok mint korábban, ha valamit elolvasok, és tetszett megtartom, de lehet, hogy eladom vagy eladományozom, attól függ látok-e rá esélyt, hogy még elfogom olvasni, ha nem tetszett, egyértelműen mennie kell. (Az egyik hideg zuhany akkor ért, mikor válogatás közben két példányt is találtam az általam leggyűlöltebb kötelező olvasmányból.)
A tárgyaknál a helyhiány oda vezetett, hogy nagyon sok minden került ismét dobozokba és lett elsuvasztva a lakás különböző pontjaira. A kegyelemdöfést egy gyertyatartóvá alakított kiskanál adta meg, aminek nem hogy a hollétéről de a meglétéről is teljesen elfeledkeztem. Ekkor tudatosult, hogy túl.sok.cuccom.van.
A kiskanalat mementoként a könyvespolcomra szögeltem és megfogadtam, hogy SOHA nem fogok megválni tőle, hogy mindig emlékeztessen arra, honnan indultam el erre az útra.
Bár beköltözés óta egyfolytában lomtalanítok, folyton kerültek ki tárgyak, maximum egy év az az idő intervallum amióta ennek az aránya megtöbbszöröződött a bekerülő tárgyakhoz képest.
Egy éve hetente járok; adományboltba, a magyar máltai szeretetszolgálathoz és különböző vásárokra és börzékre, hogy megszabaduljak a felesleges tárgyaimtól. Az összességében legyalogolt út már önmagában is egy zarándoklathoz hasonlatos, és ha ehhez hozzá adom a súlyát mindazoknak a cuccoknak. amiket már elhordtam az otthonomból...
Csak egy év telt el de már eljutottam arra a szintre amire a legtöbb magát minimalistának valló ember, igazából csak arra vágyom, hogy a felesleges cuccaimat megsemmisítse egy természeti katasztrófa, csak ragadja el őket egy hurrikán, vagy szökőár, esetleg eléghetnének egy tűzben...
Belefáradtam, hogy mindennek új otthont kell találni, hogy nem lehet csak úgy mindent a szemétre hányni, mert nem az a megoldás, de ezt érdemlem, mert csak és kizárólag magamnak köszönhetem, hogy ott tartok ahol, úgyhogy folytatnom kell, és folytatni is fogom, mert ez egy lecke az élettől, ha felhalmozol magadnak válogatás nélkül mindent amire tényleg nincs semmi de semmi szükséged akkor ez fog történni.
Ahogy a Harcosok klubjában is elhangzik: "Amit birtokolsz, az birtokba vesz."
És ez nem csak egy hangzatos idézet, én ezt élem meg jelenleg, azoktól a cuccoktól függök amiket azért vettem, hogy örömöt hozzanak az életembe, és talán ezt meg tették ideig óráig, de jelenleg csak a munka van velük, pakolni őket, tisztán tartani őket és nem utolsó sorban új otthont találni nekik.

Szóval ha átmosták az agyamat, akkor a többi ember aki a jelenkorunk fogyasztói társadalmában él vajon milyen átnevelésen esett át? Arra lettünk nevelve, hogy fogyasszunk, hogy hétről hétre új ruhákat vegyünk a legfrissebb divat szerint, hogy háromhavonta lecseréljük a mobilunkat, egy jobbra gyorsabbra, nagyobbra. Hogy olyan tárgyakkal tömjük tele az otthonunkat amikre semmi de semmi szükségünk és még csak örömöt sem hoznak az életünkbe, de legalább értékes időt veszítünk el a takarításukkal és rendben tartásukkal az olyan foglalkozásoktól, amik valóban örömöt okoznának.

Ha létezik is olyan, hogy ragaszkodás ami öröktől való, akkor az mára már teljesen elkorcsosult és nem a jó irányba változott meg, ugyanis nem a valóban értékes és fontos dolgokhoz ragaszkodunk, hanem olyan tárgyakhoz amikről azt mondták, hogy fontosak és értékesek.
Nézőponttól függetlenül, mindenkinek ajánlom megtekintésre a The Minimalists című dokumentum filmet, már kiválóan bemutatja, hogy mikre kellene a jelen korunk emberének figyelnie.
Aki szerint pedig átmosták az agyamat, az csak gondolkodjon el, hogy hány olyan tárgy veszi őt körül amit soha nem használ, hány holmi van elsüllyesztve fiókok mélyére, mondván egyszer még jó lesz valamire, hány tárgy gyűjti a port naponta, aminek a hiánya fel sem tűnne?
És ha fel sem tűnne a hiánya, akkor minek van?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése